Kiledic Tele A Dodnen (Nine Winters of Mist)
Mélykék erdo"ben rejto"zve vár,
Mesélj. Hát milyen a halál?
A halál csendesen lépve érkezik,
Jeges telében minden elveszik.
Az elso" telén csak belédkóstol,
Megjelöl, s benned bóbiskol,
Éjjelente visszatér,álmodat vigyázza.
Mondd fiam, vársz már a halálra?
A második telén árnyékká változik,
Beborít téged, beléd szökik.
Kínzó gondolat, fájó társ lesz.
Mondd fiam, halálod már féled?
Harmadik tele már egészen sötét.
A halál lassan az elmédbe lép.
Beteg leszel, s rettegni fogsz to"le.
Mondd fiam, hát már félsz-e?
Negyedik telén rádköszön, üdvözöl,
De arcát még mindig nem fedi föl.
Eléd lép, s veled kezet fog.
Mondd fiam, várod még halálod?
Az ötödik telén veled jár már,
Elkísér, mint eso"t a sár.
Csontodon érzed fagyos kezét,
Mondd fiam, hát várod-e még?
A hatodik tél a sebek tele,
Ekkor találkozol valóban vele.
Szívedben érzed fagyos kezét,
Mondd fiam, hát féled-e még?
A hetedik telén görcseid lesznek,
A rettegést teto"zi végleg a tested,
Homályba látod már a vén világot,
Mondd fiam, hát biztosan ezt várod?
Nyolcadik tele az elmúlás hava,
Vak leszel, süket és béna.
De lelkedben az emlékeket,
Tudod fiam, csak azt hagyja meg.
Kilencedik telén vihart kelt benned,
Jeget zúdít s havat teremt.
Hát sosem öl meg, Látod-e már?
Fiam, maga az élet a halál.
Kilenc tele a ködnek,
Kerüli el mindig a tizediket.
Metszo" szélben az összeset
Folyton éled, ez az életed.
Nove Invernos de Névoa
Escondido na floresta azul,
Conte-me, como é a morte?
A morte chega silenciosamente,
No frio do inverno, tudo se perde.
No primeiro inverno, só dá uma provadinha,
Te marca e fica ali, cochilando em você,
À noite volta, cuida do seu sonho.
Diga, filho, você já está esperando pela morte?
No segundo inverno, se transforma em sombra,
Te cobre e se infiltra em você.
Pensamentos torturantes, um companheiro doloroso.
Diga, filho, você já tem medo da sua morte?
No terceiro inverno, já é bem escuro.
A morte lentamente entra na sua mente.
Você vai adoecer e vai temer isso.
Diga, filho, você já está com medo?
No quarto inverno, ela te cumprimenta,
Mas ainda não revela seu rosto.
Ela se aproxima e te dá a mão.
Diga, filho, você ainda espera pela sua morte?
No quinto inverno, já está ao seu lado,
Te acompanha como a chuva na lama.
Você sente suas mãos geladas nos seus ossos,
Diga, filho, você ainda está esperando?
No sexto inverno, as feridas estão cheias,
É quando você realmente a encontra.
Você sente suas mãos geladas no seu coração,
Diga, filho, você ainda tem medo?
No sétimo inverno, você terá câimbras,
O medo toma conta do seu corpo,
Você vê o velho mundo embaçado,
Diga, filho, é isso que você realmente espera?
No oitavo inverno, é o mês da passagem,
Você ficará cego, surdo e aleijado.
Mas em sua alma, as memórias,
Você sabe, filho, só isso ela deixa.
No nono inverno, uma tempestade se levanta em você,
Desce gelo e cria neve.
Ela nunca te mata, você já percebeu?
Filho, a vida é a própria morte.
Nove invernos de névoa,
Sempre evita o décimo.
No vento cortante, todos eles
Você vive constantemente, essa é a sua vida.