Az Utolsó Bárd

Magányos alak áll fent a hegytetõn,
Lágy szellõ fúj felé az erdõ felõl.
A mélyben lent fekszik az egész nagyvilág,
Élet s halál titkait mind ismeri már.
Letûnt, ám büszke nép végsõ sarja O,
Dalnok, s dalában ott van múlt, jövo.
Hosszú útja lassan, ím már vége felé jár,
Hisz füstöt hoz a szél, és lángol a határ.
Egykoron az ember még tisztelte õket,
A sárkányok voltak az öregek s bölcsek.
Az ég s a föld urai békében éltek,
Az ember akkor még nem rettegte õket.
Amikor még nem volt céltalan gyûlölet,
Hazugság, hamis hit nem tépett lelkeket,
Jóság és gonoszság egyensúlyban élt,
De sárkányok haragjától izzik most az ég.

[Ref.:]
És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letûnt korok árnya új életre kel.

Ím parázsló földek: a tûz nyelve szólott.
Felperzselt erdõk, izzó vörös égbolt.
Sárkányok lángja emészti el végleg,
Hogy hamvából keljen újra tiszta ének.
A pusztulás közepén büszkén áll a lángban,
Dühös szelek hozzák hangjait dalának.
A domb ahol áll, az lesz végsõ sírja,
De éneke a romlást örökre megírja.
Így lett hát vége az utolsó bárdnak,
De dala megmaradt a kövekben, fákban.
Éneke átszáll zöld mezõk fölött,
Hegyekben visszhangzik, folyókban hömpölyög.
És ha némán ülsz, csendben, tán Te is hallhatod,
Mert bennünk él, csak bennünk, örökké élni fog..

[Ref.:]
És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letûnt korok árnya új életre kel,
Új reményt hoz el.