Fénytelen Lét
Őrzők szava a sors ajtaját,
Emberségben és az álmon át,
Nyitja s zárja szüntelen,
Az egeket perzselő félelem,
S ha eljön a perc hogy majd meghalok,
S a lelkem csillaga már nem ragyog,
Elfogy az életem minden méze,
Arra gondolok te még élsz-e,
Ember szégyene meztelenség,
Csillagok daca fénytelenség,
Ne hagyj még el, tájékozó élet,
Ha szégyenem, dacom újra éled,
Tanítson csókolni hideg ajkad,
Rágd meg, s köpd ki arcomat,
Tüzes öled ébreszt s altat,
Butít, s vakít az alkonyat,
Akarja még forró szívem,
Látni tested szégyentelen,
Téged ki mindenkié voltál,
S mégis érintetlen oltár,
Tanítson csókolni hideg ajkad,
Rágd meg, s köpd ki arcomat,
Tüzes öled ébreszt s altat,
Butít, s vakít az alkonyat.
Existência Sem Luz
A voz da sensação abre a porta do destino,
Na humanidade e através do sonho,
Abre e fecha sem parar,
O medo que queima os céus,
E se chegar a hora em que eu morrer,
E a estrela da minha alma já não brilhar,
Acaba todo o mel da minha vida,
Penso se você ainda está viva,
A vergonha do homem é a nudez,
A ousadia das estrelas é a falta de luz,
Não me deixe ainda, vida que orienta,
Se a minha vergonha, a ousadia renasce,
Ensina-me a beijar com teus lábios frios,
Mastigue e cuspa meu rosto,
Teu ventre ardente acorda e embala,
Embriaga e cega o crepúsculo,
Meu coração quente ainda quer,
Ver teu corpo sem vergonha,
Você que foi de todos,
E ainda assim, altar intocado,
Ensina-me a beijar com teus lábios frios,
Mastigue e cuspa meu rosto,
Teu ventre ardente acorda e embala,
Embriaga e cega o crepúsculo.