Szent László (versão I)
Monda Lajos, a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messze fénylik a sok fegyver,
Messze döng a föld alattok.
Hallja László a templomban,
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszőjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már, -
A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki, a térre,
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti,
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyén völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja;
Csudálatos! de csudákat
Szül az Isten akaratja.
Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi,
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló;
De fölharsog a kiáltás:
"Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen, láthatatlan,
Csattog a nagy ércló körme.
São László (versão I)
Monda Lajos, o grande rei:
Vá, meu servo, Laczfi Endre,
Mande ordens, como um raio,
Amarre a pesada espada na cintura:
Do tártaro vem grande perigo
Rodando Moldávia, este é o fim:
Que com você vá contra o tártaro
Dez mil cavaleiros székely.
Laczfi Endre parte de Budá,
Rumo a Nagy-Várad
Pela terra de Kölestermő Kunság
Bons aliados passam;
Pelas ruas de pedras de Várad
As patas de aço de seus cavalos soam,
Lá longe brilham muitas armas,
Lá longe a terra treme sob eles.
László ouve na igreja,
À beira do rio Körös;
A luz retorna aos seus olhos,
O ar volta ao seu peito;
A tampa de pedra de seu caixão
Quase pesa três séculos:
Já é hora de um pouco
Arejar a casa apertada.
Ele amarra a espada na bainha
E segura o grande machado de guerra,
Com o qual outrora no oriente
Fez tanto mal ao pagão;
Ajusta a coroa que escorregou
Na têmpora;
- Já era quase meia-noite -
Ele empurra a porta de ferro.
E ele sai, indo para a praça,
E toma o caminho à direita,
Onde se destaca nas alturas
A estátua de cavaleiro de bronze;
De longe, o cavalo sente,
Relincha, assim o cumprimenta,
O grande cavalo de ferro se agita
E derruba seu cavaleiro de ferro.
A ânsia de batalha espuma,
Cava, relincha, expele fogo;
László se acomoda na sela
E dá sinal com o esporão afiado;
Lá do alto, da base de pedra,
Lá de longe ele salta;
Na montanha e no vale o cavalo
Leva o que já se foi há muito.
Um salto até o Calvário
E nove até o Rei Hágó;
O székely selvagem e o csángó
Ouvem o som de suas patas:
Mas o cavalo e seu cavaleiro
Nenhum homem vivo pode ver;
Maravilhoso! mas maravilhas
Nasce da vontade de Deus.
Três dias inteiros em pé
Laczfi lutou com o pagão;
Não faltou o coração székely,
Mas poucos eram os guerreiros székely,
Enquanto o tártaro - mais que palha,
Ou como a areia das planícies -
Grita, dispara suas flechas,
Escurece a luz do sol.
Já o székely mal aguenta,
Já a grande bandeira está em perigo;
Mas ecoa o grito:
"Senhor Deus e São László!"
Como um leão, o székely,
Apertado, mas não quebrado...
Agora na montanha, invisível,
Soa o casco do grande cavalo de ferro.