Fájdalomkényszer
Nincsen jókedv nincs mosoly ellopta tőlem a tegnapot
Szemébe néztem a menny helyett egyszerre volt ő szerető anya és gyermek
Lelki prizmán tört lelki fény de látni akartam, hogy mi az egész
De nem kellett volna észrevenni, hogy többé nem tudok rá fájdalom nélkül nézni
Az elhagyottak vak életszerelmében hittem hiába látom tudott valamit
Egy könnycseppnyi szomorúság duzzad óceánná
Nem kellett volna észrevenni, hogy többé nem tudok rá fájdalom nélkül nézni
Az igaz költők mind éhen halnak tűzbe velük és a verseikkel
Egy önként vállalt kényszerpálya végén
Pokol tornáca a bölcsek földje oda kerüljenek mindörökre
Egy önként vállalt kényszerpálya végén.
Úgy szeretnék gyalázatos szavakat suttogni a fülébe
Majd lecsókolni a könnyeit az arcáról
Most a világ velem forog úgy szédülök megvakulok
Kire nem tudok többé fájdalom nélkül nézni
Dor e Obrigação
Não há alegria, não há sorriso, o ontem me foi roubado
Olhei em seus olhos, em vez do céu, ela era ao mesmo tempo mãe e criança
Na prisma da alma, a luz espiritual se quebrou, mas eu queria ver o que era tudo isso
Mas não deveria ter percebido que não consigo mais olhar pra ela sem dor
Acreditei no amor cego dos abandonados, em vão, eu vejo que sabia de algo
Uma gota de tristeza se transforma em um oceano
Não deveria ter percebido que não consigo mais olhar pra ela sem dor
Os verdadeiros poetas sempre morrem de fome, queime-os junto com seus versos
No final de um caminho imposto por escolha própria
O pátio do inferno é a terra dos sábios, que todos cheguem lá para sempre
No final de um caminho imposto por escolha própria.
Eu gostaria de sussurrar palavras vergonhosas em seu ouvido
E depois beijar suas lágrimas do rosto
Agora o mundo gira comigo, estou tão tonto que vou me cegar
Para quem não consigo mais olhar sem dor.