A Küldetés
A város felett lebegett, majd egy toronyra szállt,
meghajlott háttal, barázdált arccal,
ősz hajú angyal.
Már sejti rég, hogy céltalan,
ami célja még van, reménytelen,
mert az ember ilyen: embertelen...
Mégis, maga sem tudja, hogy mért, eljött valamiért
Mint éles kés, a szenvedés, hosszú ráncokat vés,
arcán a felhő, fájdalom-fákból végtelen erdő.
Bánat és bűn, láthatta: ezeréves társak,
hiába minden,
újjászületnek, feltámadnak.
Mégis, maga sem tudta, hogy mért, eljött valamiért.
Dolgok, 'mit néha senki sem ért, de tesszük valamiért.
Chorus:
Küldetés, könnyeinkből élő ezüst eső,
szavainkból ébredő erő.
Küldetés, sóhajtásunk sodró tavaszi szél,
arra bíztat: aki meg nem áll, mindent elér...
Itt volt egy angyal, már messze jár,
nem történt semmi,
ez volt a dolga, és ő már tudta: ez volt a végső, utolsó útja... a búcsúja
Chorus
A Missão
A cidade flutuava, depois pousou em uma torre,
com as costas curvadas, rosto marcado,
anjos de cabelo grisalho.
Já percebe há tempos que é sem propósito,
que o que ainda busca é sem esperança,
pq o ser humano é assim: desumano...
Ainda assim, nem ele sabe por que, veio por algum motivo.
Como uma faca afiada, a dor, longas rugas desenha,
no seu rosto as nuvens, uma floresta infinita de dor.
Tristeza e culpa, pode ver: companheiros de mil anos,
vale tudo isso,
renascem, ressurgem.
Ainda assim, nem ele sabia por que, veio por algum motivo.
Coisas que às vezes ninguém entende, mas fazemos por algum motivo.
Refrão:
Missão, a chuva prateada que vive de nossas lágrimas,
a força que desperta de nossas palavras.
Missão, o vento primaveril que arrasta nossos suspiros,
nos incentiva: quem não para, tudo alcança...
Aqui estava um anjo, já longe vai,
nada aconteceu,
esse era seu papel, e ele já sabia: esse era o seu último, derradeiro caminho... a despedida.
Refrão