Asszony Feketében
Késő őszi éjszakán, álmatlanság hajnalán,
már a Hold se volt sehol, pihenni tért.
Szobám sötét sarkából, egy árny vált ki a homályból,
csendben megállt, szót sem szólt, hozzám hajolt.
Éreztem: szívem dobban, tudtam: mindent tud rólam.
Nézett és én is néztem... az Asszonyt Feketében.
Lázas arcom fürkészte, hűvös, halálos csendben.
Láttam, a lámpafény hogy nő, sötét haján hálót sző.
Bólintott, halkan ennyit szólt: "van még idő..."
Mosolygott, búcsút intett, eltűnt és súlyos csend lett.
Köddé vált végleg az éjben... az Asszony Feketében.
Újra, ha eljön értem, akkor majd útra hív engem.
Vezet majd fekete csendben... az Asszony Feketében.
Mulher de Preto
Em uma noite de outono tardia, na madrugada da insônia,
já a Lua não estava em lugar nenhum, foi descansar.
Do canto escuro do meu quarto, uma sombra surgiu da penumbra,
parou em silêncio, não disse nada, se inclinou pra mim.
Senti: meu coração pulsava, sabia: ela sabe tudo sobre mim.
Ela olhou e eu também olhei... para a Mulher de Preto.
Meu rosto febril ela observava, no frio, silêncio mortal.
Vi a luz da lâmpada brilhar, tecendo em seu cabelo escuro.
Ela acenou, e em voz baixa disse: "ainda há tempo..."
Sorria, acenou um adeus, desapareceu e o silêncio pesou.
Se desfez em névoa na noite... a Mulher de Preto.
Se ela voltar a me buscar, então ela vai me chamar para a estrada.
Vai me guiar no silêncio negro... a Mulher de Preto.